Az élet úgy hozta, hogy amolyan főállású nagynéni lettem - hogy ez mit jelent pontosan, arról később még mesélek majd-, és ezen kalandjaimat osztom meg veletek, őszintén. 

Ez a szerep - amennyire ismeretlen volt, mégis annyira kedves lett számomra, és sokszor amennyire nehéz és kétségbeejtő, annyira felemelő is. 

Bár még mindig tanulom és tanuljuk egymást, ez egy folyamatos fejlődés, hol visszaesés, de a lényeg, hogy csiszolódunk és még ha lassan is, de építkezünk!

Különleges pozíció ez, hiszen fontos, de mégsem elsődleges, és úgy kell kiegészítenie az édesanyát, hogy az előremutató legyen, ne ártson, és a végeredmény az legyen, hogy mindenki boldog. Nehéz ügy!

Amikor ideköltöztem a hugomhoz, eldöntöttem, hogy egyetlen cél van: a gyerek kiegyensúlyozott és egészséges mentalitással rendelkező felnőtt legyen. Ne olyan legyen, mint mi, testvérek, mi mind hátránnyal indultunk az életben. Így komoly felelősség úgy tanítani, hogy van, amit a mai napig még nekünk is tanulni kell. 

Szeretném, ha az unokaöcsém boldog lenne. 

Ezen dolgozunk, nap, mint nap. Nem könnyű, nem megy zsigerből. És azért sem könnyű, mert ha nem az élet, akkor emberek akadályoznak. 

De nem adjuk fel. 

Hiszem, hogy senki sem tökéletes, és az az anya, aki annak kiáltja ki magát, az főleg nem az. 

Én nem vagyok anya, de ez is egy főszerep a mi kis három személyes családunkban és én komolyan veszem.

Mert a család az bármilyen összetételben is: CSALÁD. :) 

Fotó: Vlada Karpovich, Unsplash