Egy gyerek mellett élni - önismereti utazás. Egy tükröt tart feléd. Megmutatja azt, amit nem akarsz önmagadból látni. Ami elől elfordítod az arcodat. Könyörtelenül rávilágít arra, hogy mennyire tévesen gondolkodtál eddig., pedig abban a hitben éltél, hogy az a jó gondolkodás. 

Az embernek van egy ideája, elképzel dolgokat, és tervei vannak, komoly, határozott tervei.

Amikor ideköltöztem, nekem is voltak. 

Úgy gondolja, hogy az lesz, amit eltervezett. Majd ezt egy hároméves néha minden egyes nap felülírja. Megmutatja, hogy keretekben gondolkodtál. Megmutatja, hogy mi az, amit rosszul csinálsz. Hogy mennyire gyarló ember vagy, és mennyire rosszul bánsz vele, miközben azt hiszed, hogy igyekszel jól csinálni. 

Közös utazás ez, és néha sok a hullámvölgy. Néha sírok éjszakánként. Megvisel, hogy rossz nagynéni vagyok. 

Megismerni egymás lelki rezdüléseit, ő tanulja, hogyan nőjön fel, tanulja ezt a világot, ahova érkezett.

Mi pedig tanuljuk azt, hogy hogyan legyünk jobb emberek, hogy számára szebb legyen a világ. Ezt a részét csinálom elég szarul, azt hiszem.

Néha azt gondolom, hogy a valódi bölcsesség az nem a tudat bölcsessége, hanem egyszerűen az a tisztaság, ami a gyerekekből jön. És hogy valójában nem mi tanítjuk őket, hanem ők minket. Csak azt hisszük, hogy odafele élünk, de közben visszafele van az egész. 

Annyira törékeny az egész. Mindig hajszálon múlik a különbség a helyes és a helytelen között. Nehéz olyan világot mutatni, ami építi őt.

Csodálom azokat az anyákat, nőket, akik jó világot tudnak mutatni a gyereküknek, miközben felvértezik azzal a tudással is, ami által jól tudja, hogy a világ nem csak jó, de megtanul ettől nem félni. Hogyan lehetséges ez?

De csak ködben tapogatózom. S miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy a rosszat ne engedjem be, valójában én magam vagyok a rossz. 

Minél jobban küzdök, hogy jól illeszkedjek, annál jobban nem megy, és pontosan a visszájára fordul. Minél jobban azt szeretném, hogy egészséges felnőtt legyen belőle, annál jobban elrontok mindent. Minél jobban segíteni akarok, annál többet ártok. Annyira, csontig hatolóan vágyom arra, hogy ne traumatizáljam őt a nemtudásommal, hogy mégis...mégis rosszul reagálok és ez újabb küzdelmekhez vezet. 

Néha nagyon hitvány nagynéninek gondolom magamat, gyakran érzem ezt. Én nem küzdeni akarok vele, hanem építeni őt. Mégsem megy, a fenébe is. Gyenge vagyok. 

Fogalmam sincsen, hogyan csináljam ezt a nagynéniséget. Hiszen nem vagyok az anyja, de amikor nincsen itt az anyukája, akkor át kell vegyem valamennyire ezt a szerepet. Helyettesíteni kell, de mégis kiegészíteni.
Az édesapja nincs itt. Megviseli. Tudom, milyen érzés. Nehéz, mert így, hogy egy lakásban lakunk, be kell illeszkedjek úgy, hogy közben ne legyek tolakodó. ne szóljak bele, csak addig, amíg a felelősségem van ebben az egész felállásban. Ezt nem tudom megtenni. Mert látom, hogy hol a hiba. De eközben a másik oldalon meg én halmozok hibát hibára. 

Okos kisfiú. Néha figyelmesebb, mint egy felnőtt. Érzékeny, de közben hihetetlenül bájos tud lenni. De emellett nagyon önálló, és sokszor konok, nem hallgat senkire, csak megy a feje után. Olykor egészen ijesztő, mert nem úgy gondolkodik, mint egy hároméves. Dacol, de határozott. De közben mégiscsak egy hároméves.

És mint minden háromévesből olykor kitör a feszültség és még nem tudja elmondani, hogy mi lehet a konkrét baja. Ezzel nehezen küzdök meg. Néha napokat küzdünk egymással. Van, hogy 7/7 minden nap van valami olyan erős feszültség, amit bevallom, már néha nincsen lelkierőm kezelni. Azt hiszem, borzasztó nagynéni vagyok....Vajon egy-egy rossz reagálásommal mennyire rontok el nála mindent? Mennyire okozok károkat az életében? Mennyire lesz szorongó alkat? Vagy rettegő? Az én erélyességem mennyire lesz kárára? Hogyan tudjam megmutatni neki, hogy akkor is szeretem, ha dühös vagyok? Hogyan állítsak mégis határokat, úgy, hogy ne sérüljön? Olyan nehéz. 

Már most is vannak olyan jelek, amik ijesztőek. Talán már késő helyrehozni, és ez aggaszt a legjobban. És persze, én ehhez egyedül kevés vagyok. 

Szeretném, ha ez a gyerek boldog lenne, gyerekként is, és ha felnő, akkor meg egy kiegyensúlyozott, egészséges mentalitású felnőtt lenne. Ha nem kéne szenvednie hasonló dolgoktól, amiktől én, vagy az anyukája szenvedtünk meg. 

De most nem az. Nem miattam, de én csak rontok a helyzeten. Most kéne jól csinálni, és mi lesz, ha elmegy pont ez a néhány iszonyúan fontos év, és most csináltuk a legrosszabbul, amennyire csak lehet?

Nem tudom, hogyan kezeljem, hiszen néha önmagamat sem tudom. Így hogyan is lehetnék jó példa?

Valószínűleg sosem lesz saját gyerekem és ez az egy lehetőségem van arra, hogy jobbá tegyem valaki életét. 

Az övét szeretném. 

Olyan nagynéni akarok lenni, mint Pókembernek May néni, aki mindig ott van, amikor kell, és aki feltétel nélkül szeret. 

Mert szeretem őt, csak nem tudom, hogyan kell jól szeretni. Remélem, egyszer megbocsájtja nekem. 

Fotó: Eberhard Grossgasteiger, Pexels