Gyerekként és felnőttként annyira különbözően tudjuk kezelni az elengedést, vagy az elválást, mégis annyira hasonló a reakciónk. Felnőttként is sírnánk, toporzékolnánk, tombolnánk, és rombolnánk szét bármit, ami a kezünk ügyébe kerül, ha annyira fájdalmas számunkra valami.

Amikor tavaly ideiglenesen leköltöztem a hugomhoz, a gyerek szeparációs szorongással küzdött. Amikor elment az anyukája boltba, vagy dolgozni, mindig be kellett csukni a szobaajtót, hogy ne lássa, mert eszeveszetten ordított és sírt egy óráig utána. Mondjuk így is sírt, szóval nem igazán segített sokat a dolog neki, sőt, szerintem jobban stresszelte. 

Egy darabig megfigyeltem, hogy ez hogyan zajlik, és mondtam, hogy próbáljuk ki azt, hogy nincsen "becsukva" a gyerek a szobába, hadd köszönjön el, legyünk vidámak és integessünk. Amikor legközelebb ment a hugom dolgozni, mondtam a gyereknek, hogy gyere, menjünk a bejárati ajtóhoz, mondd anyának, hogy szép napot, szeretlek, meg adj puszit és csukjuk be az ajtót, mert siet, segítesz? És ő szépen mondta, hogy "szejetlek, szénnaooot", és becsukta az ajtót. Aztán leült az asztalhoz játszani egyetlen könny, reakció és sírás nélkül.

Megdöbbentő volt, de működött. 

Amikor az édesapja elköltözött tőlük, akkor a gyereket borzalmasan megviselte az elválás. Pont akkor kezdődött a dackorszak, és ez nyilván rontott a helyzeten. Amikor meglátogatta néha, előtte egy hétig az izgatottságtól nem tudott aludni, egy hétig utána meg rémálmokban zokogott éjjel, félig alva, kiáltott, sírt, tíz percenként riadt fel, vergődött, kiabált. Annyira rossz volt megélni, hogy szenved és nem tudok neki segíteni, hogy ott sírtam én is a tehetetlenségtől, hogy egy ilyen picike gyerek így szenved....és nem tudok mit tenni. Kétségbeejtő és szörnyű volt átélni azokat az éjszakákat. 

Nemrégiben a legnagyobb problémája az volt a gyereknek, hogy a cumisüveget ki kellett dobni, mert elhasználódott, és mondta az anyukája, hogy na, akkor nincs több cumisüveg, mert már nagy fiúk vagyunk. Ez pedig érzékenyen érintette. De hogy a fenébe ne érintette volna érzékenyen, amikor az esti rutin, az elalvás előtt ágyban, álmosan megivott kakaó, az egy megnyugtató, fix pontja volt a napnak. Könyörgött, sírt, dobolt, kiabált, hogy vegyünk másikat, neki kell a cucli. 

Milyen apró bajnak tűnik ez, de mégis mennyire fontos lehet neki, és milyen rossz érzés...

Neki is kijutott az elválásokból az elmúlt több, mint két év alatt és nekem is. Megértem őt. Csak neki sokkal nehezebb ezt kezelni, mivel átgondolni nem tudja a dolgokat, mint egy felnőtt.

De a végeredmény ugyanaz: az elviselhetetlennek tűnő elhagyatottság érzése és a könnyek, amiktől mégsem könnyebbülsz meg, mert úgy érzed, kiszakadt valami az életedből és a reakcióidat nem tudod kontrollálni.

Életem egy legnagyobb és legfájdalmasabb elválását kell megéljem most, amiben egy 16 éves ismeretséget és egy 10 éves kapcsolatot kell elengedjek. Ezt két éve indította a kutyám halála, aztán négy hónapra rá az édesanyám halála, költözés egy lakásból, amit nagyon szerettem, aztán elvesztettem az otthonomat, jóformán a családom nagy részét, a munkahelyemet, önmagamat. Mindezt megkoronázta az, hogy el kellett váljak attól az embertől, akivel le akartam élni az életemet, bármi ellenére is. 

Amikor kibillensz az egyensúlyodból, és még rátesznek egy lapáttal, akkor valahogyan képtelen vagy újradefiniálni magadat, csak lebegsz valami fájdalmas sötét masszába, ahonnan nem tudsz kijönni. Mint valami futóhomok, amiben nincsen kapaszkodó és csak elnyel. 

Egészen múlt hétig azt gondoltam, hogy a kialakult helyzet csak átmeneti, és minden visszaállhat a normális kerékvágásba. De nem ez történt. Arcon csapott a valóság.

Felnőttként még ha nehezen is, de el tudjuk fogadni, ami történik velünk, mert tudunk teóriákat, magyarázatokat gyártani, visszavezetni az okokat, megérteni, hogy mi miért történt, de egy kisgyerek nem igazán tudja kezelni azt, amikor szembesülnie kell azzal az érzéssel, hogy őt nem szeretik annyira, mint szeretné. (Még ha ez nincs is így, de ő így érzi).

Az elhagyatottság érzése sokféleképpen lehet jelen bennünk. 

Érezhetjük, hogy elhagyott az anyánk, az apánk. Vagy hogy nem figyelnek oda ránk. Hogy nem adnak elég szeretetet, megértést, annyit, amennyi nekünk kéne. Hogy dühösek vagyunk, de nem tudjuk, mit tegyünk, csak csapkodunk, sírunk, toporzékolunk, sikítunk. Hogy több együtt töltött időre vágyunk. Vagy például sírunk éjszakánként az ágyban, rémálmaink vannak és ragaszkodunk a vonatozáshoz, mert az emlékeztet valakire. Hogy azt érezzük, hogy csúnyák, értéktelenek, rosszak vagyunk. Hogy azt érezzük, nem vagyunk elegek. Négyévesen ilyeneket érezni maga a pokol lehet, és nem is múlik el nyomtalanul sajnos. Mert nem tudjuk, hogy az, akit mi a legjobban szerettünk, otthagyott minket, akkor fog-e valaki még szeretni minket egyáltalán?

De érezhetjük azt is, hogy a világ ellenünk fordult, pedig egész életünkben másokért éltünk, szolgálatkészen, megbízhatóan, segítőkészen, önfeláldizóan...De mégis mi vagyunk a rosszak. Hogy nincsen megbecsülés. Hogy senki sem értékel. Hogy már mi sem tudjuk szeretni önmagunkat, mert az, akitől vágytuk volna, az értéktelennek tartott, miközben mi kitartottunk mellette, és hiába álltunk ki mindenkiért, értünk senki sem áll ki. És már nem tudjuk, kik vagyunk valójában. 

Elhagyni valakit is sokféleképpen lehet. 

Elhagyni úgy is lehet valakit, hogy a fizikai szükségletei mellett az érzelmi szükségleteit figyelmen kívül hagyjuk. Hogy nem gondolunk arra, mi lesz később. Hogy nem törődünk azzal, hogy mentálisan egészségesek legyünk, és a másik is az legyen.

Elhagyni lehet úgy is, hogy nem akarjuk megérteni a másik álláspontját. Hogy nem vesszük figyelembe a másik érzéseit, és tudjuk, hogy megbántjuk, de megtesszük újra, meg újra. Hogy nem vállalunk felelősséget a tetteinkért, a kapcsolatunkért, az életünkért. Hogy a másikat csak negatívan minősítjük, de pozitív visszajelzést nem igazán adunk neki. Hogy sosem adjuk a tudtára, hogy fontos számunkra és értékeljük.
Elhagyni úgy is lehet, hogy amikor meg akarja beszélni velünk a problémáinkat, akkor hárítunk. Vagy hogy egyszerűen faképnél hagyjuk, amikor sok év után, sokadjára is leül az asztalhoz egy őszinte beszélgetéshez. Hogy kompromisszumokat várunk el tőle, de magunk nem akarunk kompromisszumokba belemenni. Hogy romboljuk az önbecsülését minden olyan tettünkkel, megnyilvánulásunkkal, ami azt a képet festi mások számára, hogy ő kevés, ő nem elég jó, ő a hibás mindenért, ő az, aki csak a hibákat látja, aki keresi a konfliktust, és ő az, aki nem szeret minket eléggé. 
Elhagyni úgy is lehet, hogy hónapokon keresztül egyetlen ölelés, jó szó, támogatás nélkül végignézzük a fizikai kínlódását és a lelki tusáit egyaránt. Hogy hétről hétre nem a társaságát, nem a programokat, a beszélgetést választjuk, hanem a szenvedélyeinket. Hogy nem akarunk megoldást keresni, utat törni, akarni a jobbat.
Hogy amikor kiáll magáért, akkor megbélyegezzük, hogy labilis, csak mert tűr, aztán mindig kifakad. Hogy nem vagyunk vele őszinték. És magunkkal sem. Elhagyni úgy is lehet, hogy amikor a másik őszintén megkérdezi, mit tegyen másképpen, hogy neki jobb legyen? Hogy miben változtasson? És erre mindig annyit mondunk, hogy...semmit.
Úgy is el lehet, hagyni, hogy miközben a másik az utolsó utáni percekig arra a válaszra vár, hogy oké, oldjuk meg együtt a problémákat, és közösen tegyünk érte, hogy egy őszinte, jól működő, kiegyensúlyozott és nagyon boldog közös életünk legyen...inkább keresünk valakit, aki nem vár el ennyit. 

Elhagyni valakit sokféleképpen lehet.

És ha egy felnőttnek ilyen borzalmas elengedni valamit, vagy valakit, egy életet, terveket, múltat, belefektetett energiát, szeretetet, odaadást, türelmet és feladást...akkor egy gyereknek, hogyan is lehetne a magányosság elviselhető, úgy, hogy nem tud ész érveket felhozni tudatosan, hogy miért érdemes elengedni ezeket a fájdalmakat? ...
Yuris Alhumaydy, Unsplash